Film: Alien: Romulus

Felfoghatatlan, hogy egy olyan lehetőség-aranybányából, mint az Alien-sztori, hogyan nem bírtak eddig még normális folytatásokat. csinálni. Valahogy elképesztő, hogy a zseniális Ridley Scott-féle első (Alien, nálunk A nyolcadik utas: a halál), majd az örökséget a stílusváltás ellenére James Cameron által korrekten továbbvivő második rész (Aliens, nálunk A bolygó neve: halál) logikus folytatását nem lehetett összehozni. A kínkeserves 3.-4. résszel nagyjából annyit tudtak, hogy más helyszínen történtek a folyosón rohangálások, meg persze egy kis klónozás-agyrém és egyéb lényegtelen hülyeségek próbáltak frissülést hozni a történetbe, sikertelenül. Az eredettörténeteket inkább meg sem említem. A mítoszrombolás Hollywoodnak már régóta jól megy!

Természetesen a Romulustól se várjuk, hogy Bolygó neve halál - folytatást kapunk, sőt, semmiképpen sem nő fel a két említett filmhez. De messze-messze veri az eddigi próbálkozásokat és végre hoz valami új színt a sztoriba.

Valahol ott vesszük fel a fonalat, hogy ez a rohadék lény sehogy nem bír meghalni, még az űr vákuumában is csak lehibernálódik, így hiába dobta ki Ripley az űrbe, ha a szintén rohadék Weyland-Yutani Társaság nem bír leállni ezzel a biológiai fegyver projekttel és felkutatják. Ebből aztán sejthetjük, mi fog történni, de korántsem a várt klisék szerint alakul a történet. Új szereplők, új alaphelyzet, teljesen új felállás, a közös pont ott van, hogy a sorsok megint keresztezik egymást.  

Nyilván butaság akad bőven, de mivel a legrosszabb forgatókönyvre számítottam - a régi részek béna koppintására Star Wars Ébredő Erő-módra - ezért nem is érdemes fennakadni ezeken,  A lényeg, hogy a női főszereplő nem egy újrahasznosított Ripley még ha van hasonló lövöldőzős jelenet is. És ugyan kapunk megint androidot és egyéb általam most felfedni nem kívánt hasonló elemet, cseppet sem zavaróak ezek a dolgok. Már csak azért sem, mert a látvány nem CGI-szemét: jól láthatóan nagyon sok a praktikus effekt.

Elképesztő mellékszál, hogy a mai, létező technológiánkból ültetnek már át bizonyos dolgokat a filmekbe, nem pedig fordítva. Sok minden jött a hétköznapi életünkbe filmekből, többek között a simogatós telefon, de ezt a trendet megfordulni most látom először. Mert bizony a mai fotótechnika arc-és tárgyfelismerős autofókusz rendszere itt debütál sci-fi filmben először fegyver támogató rendszerként. 

A kameramozgás, a rendezés szerencsére inkább a klasszikusokat idézi, nincsen CGI segítségével őrülten röpködő kamera, ez végre nem videojátéknak néz ki, hanem filmnek, nem is hasonlít a divatos szuperhős-szeméthez.

Kaptunk egy reménysugarat most. Most kéne a gázra taposni és továbbvinni tehetségből, nem hülye marketingesek elvárásai és ötletei szerint, inkább az akció-vonalon maradva. Akkor végre megismétlődne az a csoda, hogy nem csalódottan, vagy a fejünket fogva jövünk ki a moziból. 

Annyiból trükkös voltam, hogy vidéki, klasszikus, egytermes moziban néztem meg, de az élményhez kellett az is, hogy messze jobb film legyen, mint az átlag.

Reméljük hozza a számokat, és elindít egy új trendet, mert akkor nem csak félévente lesz kedvünk moziba menni.